Zárójel
Anyám élete 45 után, Aczél Endre újabb sorozatot ír
forrás: internet

Anyám élete 45 után – Aczél Endre újabb sorozatot ír

Aczél Endre sorozatot ír. Nem az Acélsodrony következő részét, hanem a Népszava hasábjain három részesre tervezett visszaemlékezést. Ír édesanyjáról, pontosabban arról a megözvegyült nőről, aki a vészkorszakban özv. Aczél Györgyné néven szerepelt, valamint saját gyermekéveiről.

Aczél Endre sorozatot ír
forrás: internet

Anyám elintézte –

mert mindig mindent elintézett – írja Aczél. “Szép Gitta”,- ahogy a szerző az édesanyját nevezi – akiről rajongással beszél visszaemlékezéseiben.

“Ő volt az, aki a Margit híd budai hídfőjénél kinézett egy harmadik emeleti, kibombázott lakást (Frankel Leó, korábban Kunfi Zsigmond u. 9.), és le is „stoppolta”.

A szerző ír a negyvenöt utáni magyarországi helyzetről, melyet a Népszavában megjelent cikk-sorozat életrajzi ihletésű töredékeiben, személyes hangon tesz közzé.

Egyfelől mindenáron meg akarta tudni, mi lett a budai lakásunkkal, csakhogy 1945-ben nem volt híd. Csak orosz csónakok. Anyám persze rábeszélte őket, hogy „retúr” vigyék át, ami kevésbé érdekes, mint évekkel később elejtett mondata (csak 18 éven felülieknek!): „az oroszok természetben kérték a fizetséget”. A „természetben” sok mindent jelenthetett, de van egy sötét gyanúm… A lakás egyébként totálisan tönkrement, ami maradt benne, azt a házmesterék szétlopkodták.

Aczél kendőzetlen őszinteséggel

beszél édesanyja első szeretőjéről, pja halála után Dr. S. Gyuláról, akit csak a szex és a foci érdekelt, valamint anyja második tartós kapcsolatáról is mesél, P. Árpádról, aki énektanár, kórusvezető, karnagy és zeneszerző volt.  Szó esik a revizorról, és mesél anya-fiú kapcsolatról.

 Ami anyám barátait, szeretőit illeti, nem szeretnék olyan benyomást kelteni, hogy neki bármelyikük is előbbre való lett volna mint én. Az esték java részét otthon töltötte, ritkán „maradozott ki”. Úgy 6 és 10 éves korom között állandó programunk volt, hogy vacsora után együtt bújtunk ágyba (az övébe) és rádiót hallgattunk. Vagy rádiójátékot vagy színházi közvetítést. Ilyenekből akkortájt sok volt. Nagyon igényeltem, hogy anyám esténként velem legyen, s ha 9-10 óra tájban még nem érkezett haza, de az egész család aludt már, kiszöktem az előszobába, s a körfolyosóra nyíló ablakon át leskelődtem a lépcsőház felé, mikor jön már? Amíg csak a nagymamám rajtam nem ütött. Először is jól felpofozott – abban a vidéki proli közegből, ahol ő felnőtt, ez volt a nevelési módszer – aztán visszarugdosott az ágyamba (néha a szó szoros értelmében). Így aztán ott vártam meg, hogy megérkezzék, szégyen, nem szégyen, ma sem tudom megmondani, őt vártam-e jobban, vagy a tortákat, süteményeket, amiket a barátaival küldetett nekem. Amit hozott, azonmód befaltam és boldogan aludtam el.

A sorozatnak nincs vége, írja a szerző.

Legközelebb visszatérek még 1956-ra és a Gitta+Kálmán duettre. Az utolsóra a „szép Gitta” életében.

Anyám megérdemli.


Szólj hozzá