Zárójel
Konok Péter: ezt az egész politikai felépítményt be kell szántani!
fotó: facebook

Konok Péter: Hogy reggelenként migránsnak nézem magam, az nem újdonság. Reggel minden olyan idegen

Konok Péter történész, publicista szerint az a legborzasztóbb, – bánjak csínján a fokozással – hogy a gyűlöletkeltés következtében Magyarországon eluralkodni látszik a félelem minden ismeretlentől, idegentől.

Konok Péter: Hogy reggelenként migránsnak nézem magam, az nem újdonság. Reggel minden olyan idegen

Konok Péter közösségi oldalán írta le gondolatait:

“…tavaly az is felkavarta a helyiek hétköznapjait, mikor egy külföldi átutazóban járt a faluban, ezért másnap már arról beszéltek, hogy Esztergályhorvátiban is megjelentek a migránsok.” (Válasz.hu)

Hogy reggelenként migránsnak nézem magam, az nem újdonság. Reggel minden olyan idegen.
De azt kell mondjam, migránsproblémám súlyosbodik.

A macskákkal nem is lenne igazán gond.

Mindig előkelő idegenekként viselkednek, leszámítva a vacsorát, meg amikor éppen puha, szeretetre szomjazó, a szeretetet agresszívan kikövetelő lények, de olybá veszem, valamiféle letelepedési kötvényt vásároltak nálam, bár nem tiszta, milyen valutában fizettek érte, döglött egereket és madárfejeket elvileg nem fogadok el, régi probléma ez már az emberiség számára, Kipling is milyen szépen megírta: egyszerűen fogalmunk sincs, hogy a macska hogy került ide. Mindegy, a macskák az én ezer kopt családom, hol vannak, hol nincsenek, de mindenképpen jogosan.

A kutya már más tészta;

egyrészt, ugye, fekete, ami sok szempontból inkább szerencse, egy fehér kutya jobban, vagy legalábbis látványosabban koszolódik, bár nyáron talán kevésbé liheg, de hát az ember már csak úgy van vele, hogy a kutyaválasztásban sem annyira a ráció vezérli, mint inkább szürreális érzelmei, na meg a kutyamenhely aktuális kínálata; mindenesetre egyrészt fekete kutyámnak másfelől egészen eltérő kultúrája van, bár némileg összecsiszolódtunk az évek során, ő már nem rág papucsot, én még nem rágok papucsot, afféle sajátos konvergencia ez, egyfajta ép-papucsos modus vivendi, pozitívan papucs-semleges, illékony dantei Limbo. Szóval, a kutyától tartok kissé, beilleszkedett, vagy annak mutatja magát, csupa lelkes farkcsóválás meg mélybarna pislogás, de tudom, vannak fogai, mit fogai, agyarai, egykorvolt papucsok hűlt csontujja int, hogy roppant drámai legyek, tényleg, ha csak rájuk gondolok, egészen képzavarba jövök.

Az Ildi világos ügy,

hogy tovább ne menjek, ő nő, én meg férfi vagyok, bár a véletlen kromoszóma-kiosztásnál sokkal bonyolultabbá teszi a dolgot, hogy ő ő, én meg, ugye nem, ezt mifelénk úgy hívják, konfliktusforrás, mindig hordunk magunknál némi szögesdrótot, hol kifeszítjük, hol összetekerjük, életünk mint egy szerb-magyar határ, állandóságában is mindig átmeneti, nemigen lehet ez másként. Ma is mondta, csinálok töltött padlizsánt, hát miért pont padlizsánt, aminek a régi neve pont “török paradicsom”?! baromi gyanús, zsebemben már tapogatom is a drótgombolyagot.

Konok Péter így folytatja az elmélkedést:

Persze, itt vannak a gyerekek. A nagyobbik migráns az életemben, ez nem is vitás; alig látom, akkor is japánul beszél, ezt tanulja az egyetemen, én meg nem értek japánul, nekem, kérem, a japán írás sorminta, a japán konyha nyerskoszt, a gyerek meg előbb-utóbb úgyis elmigrál innen Japánba vagy valahová, majd Skype-olunk, de legalább nyugodt lehetek, nem veszi el a munkámat.

Nézem a kisebbik gyereket, és gyanakszom, gyerek, rendben, látom, de most ettől el kellene lágyulnom? hát akármi lehet belőle, most ott ül, apró műanyag állatokkal beszélget, holnap meg rámrobbantja a civilizációmat, a nővére Y-generáció, neki meg még betűjele sincs, Z utáni, de mi jön a Z után? határozottan aggasztanak a lehet-hogyok és a mi-lesz-hák, hol a garancia, hogy fürtös kislányom nem válik riasztó idegenné, mondjuk hazajön, és közösen akar velem énekelni a fehérvári huszárokról, vagy segítek neki az erkölcstan-leckében, és egyest kap rá, annyi köztünk a lehetséges súrlódás, hát szorongok nagyon.

És persze megint csak ott vagyok én magam a képben, egyszerre nyaraló menekült és hétköznapos helybéli, farkasszemet nézek magammal, kukoricásba menekülök és kerékpárra pattanok, rendőrt hívok és fogadom a hívásokat, te jó ég, hát a szám hideget fúj és meleget lehel, melyik vagyok, melyik, kamera vagy láb vagy kisgyerek? mennék is, maradnék is, sokszor utálom magamat, amiért maradok, sokszor megvetem magamat, amiért elfutnék, és ha felrúgom rohanó személyemet, hát mindig pofára esek.
Szóval, tulajdonképpen felesleges a sok felhajtás, a plakátok, levelek, rémhírek, féligazságok, ne tessék engemet hergelni, kár a gőzért, ne tessék ijesztgetni, félek úgy is. Külön, exkluzív idegenek nélkül is remekül tudom rosszul érezni magamat. El a kezekkel a frusztrációimtól!

Ember vagyok, döntöttem: majd én megvédem magamat ordas országotoktól.


Szólj hozzá