Zárójel
Schubert Éva emlékére
fotó: fidelio

Egyedül és egyenetlenül – Schubert Éva emlékére

86 éves korában meghalt Schubert Éva. Az alábbi, néhány éve vele készült interjúval emlékezünk a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti-keresztjével kitüntetett művésznőre.

Schubert Éva emlékére

” A Schubert “

„Még soha senkinek nem mondtam ennyi szomorú dolgot, mint magának!”

– jegyezte meg, miközben kikísért a lakásából. S közben mosolygott. Én pedig meghatódtam. Schubert Évából csak úgy ömlött a sok gondolat, történet, a tények, a nevek, a helyek. Bámulva hallgattam őt, és szinte ittam minden szavát.

– Számtalan nyilatkozaton, interjún túl lehet már. S a kérdezők régen elhangzott gondolatokkal is szembesíthetik. Nem zavaró ez néha?

– Éppen tavaly előtt rendezgettem az újságokat, sokat ki is akartam dobni, hogy ne foglalják a helyet, s végül két kofferra való cikket szedtem össze magamról. El is olvastam mindet, s azt tapasztaltam, hogy mindig azokat a dolgokat mondtam, mint azelőtt. Ez jelentheti, hogy az évek folyamán semmit sem fejlődtem, de azt is, hogy már igen korán kifejlődtem. Székely Gábor mondta nekem, amikor Szolnokon játszottam, mint vendég, hogy „Maga nagyon kész van!”

– És  ez baj?

– Sok rendező azt szereti, ha a színész gyötri magát. Pedig van, aki könnyebben dolgozik.

– Végül miként próbált megfelelni e rendezői elvárásnak?

– Attól kezdve már igyekeztem, hogy ne mutassam, mennyire vagyok kész.

 Hm. Amikor fölmerül az Ön neve, az ismertsége és népszerűsége mellett, rögtön az jut az ember eszébe, hogy Ön nagyon okos, rendkívül művelt, sok nyelven beszél. Előny, vagy hátrány ez a színésznői pályán?

– Nem hátrány. Legföljebb időnként kijavítok valakit a szinkronban, ha rosszul mond egy francia szót. Vagy megkérdeznek tőlem valamit, és nem tetszik nekik, ha tudom rá a választ. Régen a szinkronban másként dolgoztunk, s amikor valami hiba volt, azt kijavították. Ma már a zöldségesnek is van szinkronstúdiója. Nagy adag szerencse kell ehhez a pályához, és én peches voltam. Kétszer mentem férjhez, mindkettő szegény volt. De nem baj, hiszen az ember azért él, hogy küzködjön. A szent küzdelem a legfontosabb. Tudja, mint Madáchnál, Az ember tragédiájában, „…s az élet célja e küzdés maga.” Egyszer az iskolában karszalagot kaptam, amiért jól tanultam, s büszkén mutattam anyámnak. Ő azt mondta: vedd le! Nem vagy te csősz! S igaza volt. Nem kell hivalkodni.

– Valóban. Furcsa lehet ebben az igen megváltozott világban művészi pályán lenni olyan alkotónak, aki egy más értékrendű világ színpadának deszkáin is föllépett.

– Régen még irodalmi anyagokból csináltunk tévéfilmeket, és az egész ország nézte. Az emberek tehát a jót is megnézik! Gyerekkoromban elolvastam az összes Jókait, amire ma azt mondják, nehéz, meg tele van latin kifejezéssel. Nekem ez nem volt baj. Ha valami latinul volt, kikerestem a szótárból! Ma már ezt nem értik. Én meg nem értem, mit nem értenek! Magát a tényt sem, hogy az emberek már nem értik, amit magyarul olvasnak! Valaha még voltak filozófiai szövegek is a rádióban!

– A filozófiai szöveg azért más. 

– Persze. De azt is meg lehet érteni. Volt egy növendékem a Zeneakadémián. A felkészítés során megkértem, mondjon el nekem egy verset. Nem tudott egyet sem! Én még arra is emlékszem, amit három éves koromban mondtam el az édesanyámnak! (s már szavalja is) Berzsenyit sem értik! Mondtam is, hogy remélem, azt azért nem fogom megérni, hogy Berzsenyi helyett Kiszel Tünde lesz az érettségi tétel! Kérdezték tőlem, miért nem tartok erről előadást. Miről tartsak..? Hiszen a szavaknak már az értelmét sem ismerjük!

– Sajnos igaza van. Ha egy művész – mint Ön – ennyire tisztában van a művek értelmével, ennyire átgondolta, kielemezte, érti, ez a tudás nem gátolja, vagy hátráltatja, amikor mindezt meg kell valósítani, elő kell adni? 

– Nem! Hiszen ha a fejben már megvan, akkor csak meg kell csinálni.

– Nincs úgy, hogy minél többet tud, minél érettebben gondolkodik egy műről, annál nehezebb a megvalósítás?

– Nem, ráadásul az idő érlel. Az egyszerű verseket a legnehezebb elolvasni. S egy költeményt úgy kell mondani, hogy fejben már az elején tudni kell a végét. A főiskolán Várkonyi Zoltán osztályába jártam. Novellákat játszottunk, én egy megesett lányt, aki mos, s közben hallgatja, mit beszélnek róla. Nem tettem mást, csak arra figyeltem, ami a színpadon elhangzik róla, s erre Várkonyi azt mondta: „Sose felejtse el, amit most csinált!” – Nem kell játszani, mindössze azt kell figyelni, ami az ember körül történik. Egyszer épp utaztam a villamoson, néztem ki az ablakon, s megláttam egy arcot. Ki ez? Olyan, mint én! Anyámra hasonlít. S rájöttem, hogy minden látszik az arcomon, amit gondolok. Figyelni kell rá, s inkább másokat figyelni.

(A beszélgetés elkanyarodik, s három könyvről kezd mesélni, amiket ő fordított le magyarra: Aznavourról, Piafról, Matthieuről. Mindhármukról mesél. Folyamatosan. Dátumokra, nevekre, helyekre, mindenre kristálytisztán emlékszik.)

– Sosem jutott még eszébe, hogy végleg külföldre menjen dolgozni?

– ’56-ban kimehettem volna Németországba, volt egy meghívásom egy filmszerepre. Azt mondta nekem az akkori miniszter, nem kell magának kimennie, kap itthon is filmszerepeket.

– Akkor komolyan fontolóra vette, hogy elhagyja az országot?

– Dehogy! Hogy mentem volna? Édesanyám itthon volt, az öcsém is, aki Down-kóros volt. Nem mentem volna ki.

– Megkérdezhetem, meddig élt az öccse?

– Zolika épp a negyvenkettedik életévébe lépett volna, amikor meghalt. Anya végig otthon volt vele és sohasem sírt. Egész életében csak mosolygott. A legtöbbet az öcsémtől, a Zolikától tanultam. Ha valaki bántotta volna, azt biztosan megölöm. Ők annyira tiszták! Naivak, és azt hiszik, te is jót akarsz. S van, aki ezzel bizony visszaél. Nincs nagyobb gyilkos a bizalom-gyilkosnál. Édesanyámmal nagyon közel voltunk egymáshoz. Egyfajta para-kapcsolat, amiről nem is akarok beszélni, mert még hülyének néznének érte

– Az édesapjával milyen volt a kapcsolata?

– Édesapám nagyon okos ember volt. Minden vasárnap, templom után, múzeumba mentünk. Amikor följelentették, és börtönbe csukták, bentről írta meg nekem mindig, hogy milyen könyveket kell elolvasnom. Eposzokat, lírákat, drámákat. Mielőtt még tanultam volna, ő már tanított. Az Ady kötetet bekérette a börtönbe. Ma is érezni rajta a börtönfertőtlenítő szagát. Az olvasáshoz nem idő kell, hanem lelki készenlét! Olvashatunk buszon, vagy villamoson. Volt olyan is, hogy egy könyv miatt elmentem a végállomásig is. De nem baj, utána visszamentem oda, ahova indultam. Amikor olvasok, a legnagyobb gyászomat is el tudom felejteni. Nagyon, nagyon, nagyon jó dolog olvasni! Később elváltak a szüleim, apám újra megnősült, s kiderült, letagadott engem, sőt, az egész előző házasságát.  Az új frigyből három fia lett. Onnan tudták meg, hogy testvérek vagyunk, amikor ott léptem föl, s az újságban, ami erről szólt, apámmal voltam együtt a fotón. Megkerestek, kértek, meséljek apámról. Azt mondtam, nem mesélek, mert mi két teljesen különböző embert ismertünk meg. Ti is és én is.

– Valahol azt nyilatkozta, hogy sohasem sír. Ez igaz?

– Nyilvánosan sohasem. Csakis színpadon, ha a szerep megkívánja.

– Azt is mondta, hogy nem mer sokat remélni. Miért?

– Nem szabad sokat remélni, így kevesebb a csalódás. Tudományos pályára szerettem volna menni, azt nem hagyták. Színésznő lettem. Utáltam főiskolás lenni, mindig attól rettegtem, hogy arra megyek haza, hogy ki vagyunk telepítve. Akkoriban, ha valakit valami miatt följelentettek, azt kitelepítették. Elég volt, ha valakinek kellett az illető lakása. Tudtam, hogy soha nem fognak előléptetni, mert az egyik kolléganőmnek az útjában álltam.

– Ilyenkor mit lehet tenni?

– Várakozni. Én is várakoztam. Érdekes, mindenki folyton azt hiszi, hogy az embernek már valamennyi elismerés megvan. Pedig nem! S én vagyok az egyetlen magyar színész a generációmban, aki nem volt a Szabó családban. De azért 2001-ben megkaptam a Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét. Addig semmit, még Jászai-díjat sem. A mostani filmszemlés életműdíjnál meg is kérdeztem, miért kaptam én ezt? Azért, mert már annyira öreg vagyok?

– De örült neki.

– Persze! Nagy és váratlan öröm volt az is, amikor megtudtam, a kerület, ahol élek, a díszpolgárává avat. És a Prima Primissima díj – amelyre a Színészszakszervezet terjesztett föl – ugyancsak nagy öröm volt.

– Elégedetlen?

– Nem! Ami a legjobban kell az embernek, hogy szeressék, azt megkaptam. S még olyan jó lenne új szerepeket játszani! Vannak olyanok is, amiben nem baj, hogy már csak bottal tudok közlekedni. Például az Utazások nénikémmel-ben! Azt jó lenne eljátszani!

– Nemrégiben kinevezték az értelmi fogyatékossággal élők jószolgálati nagykövetévé. 

– Mikor kérdezték, miért épp én, akkor az volt rá a válasz: „Mert ő hiteles!”

– Kevés emberre mondják ezt manapság!

– Örömmel vállaltam a feladatot. Szívesen segítem az értelmi fogyatékosok minél teljesebb társadalmi elfogadottságát. Nekik nincsenek jogaik, még személyi igazolványuk sem! Egy fogyatékos fiú mondta: „Nekem az a vágyam, hogy eldönthessem, milyen dezodort akarok használni!” – Harcolni fogunk a jogaikért.

– Mintha egyedül lenne a legbensőbb fájdalmaival.

– Az ember érzelmeit mások nem értik meg. Inkább vagyok befogadó láda. Sok mindent leírtam a naplómban. A betegségem óta átértékelődtek a dolgok. Tudom, hogy bármikor meghalhatok. Sohasem féltem a haláltól, de sohasem mennék a halál elé!  Rájöttem, hogy velem igazából semmi nem történik. De sokszor a semmikből jön össze egy egész hajónapló! De végül is kétszer férjhez mentem, egyszer elváltam, s lett egy gyermekem. Olyan kapcsolatom sosem volt, és nem lesz senkivel, mint édesanyámmal volt. De a humor mindenen átsegít! Ha humorod van, látod az élet fordítottját is. Az emberek olyan jók. Nem értem, miért nem szeretik egymást? A humorra születni kell. Akinek humora van, azt nem lehet kitaszítani az állóhelyéről. „Egyedül vagyok és egyenetlenül” – ezt írtam az első szerelmemnek. Szeretek egyedül lenni a gondolataimmal.

– És volt olyan társa, aki igazán megértette volna?

– A lelkemet megérteni..? Nem. Soha.

A Schubert Éva számos kitüntetést kapott: Érdemes művész (1984), az V. kerület díszpolgára (1999), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2001), Prima-díj (2007), Budapest díszpolgára (2013). A Kossuth-díjat 2013-ban vehette át.

Canjavec Judit

Shares 900



Szólj hozzá!

4 hozzászólás : "Egyedül és egyenetlenül – Schubert Éva emlékére"

Visszajelzés
avatar
Rendezés:   legújabb | legrégebbi | legnépszerűbb
Anna Csapo
Vendég
Anna Csapo

Nyugodjék békében.Nem élt hiába,!

ZOMBOR IMRÉNÉ
Vendég
ZOMBOR IMRÉNÉ

NAGYON SZÉP EZ AZ INTERJÚ, MA MÁR CSAK OCSMÁNYSÁGOKAT LEHET OLVASNI. EGYET AZÉRT SAJNÁLOK, HOGY A CIKK SZERZŐJE NEM ÍRTA ALÁ A NEVÉT.

Szilvia Gáspár
Vendég
Szilvia Gáspár

csodálatos műveltséggel rendelkező művész volt aki nagy alázattal tette a dolgát a színpadon, vagy a forditási munkában, RIP.

Agnes Solymosi
Vendég
Agnes Solymosi

Szerettem!

wpDiscuz